Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mányoki Endre, előszó a negyedik katalógushoz

 

A játékos

Vecsei László Ezékiel festményeiről

 

A művészet nyelv. Miként a tudomány, a filozófia is az. Az ember nyelvteremtő és nyelvhez kötött lény; ekként képes tartalmakat létrehozni, jelentéseket megnevezni. Tudomány, filozófia, tartalom, jelentés, megnevezés: fogalmak. A nyelv fogalmi rendszer, minden megvalósulásában. Jelrendszer, melynek kizárólag emberi közegben van relevanciája; érvényessége az ember által birtokba vett létezésen túlra nem terjed. Azon belül viszont nélkülözhetetlen, hiszen ekképpen képes kultúrát teremteni, kultúrában élni, kultúrát áthagyományozni. Márpedig a kultúra az a másodlagos természet, amely az embert fennmaradásra képessé teszi, mi több, egyáltalán arra is, hogy az (elsődleges, eleve létező) természetben életképes maradjon.

 

A nyelv jelekből, egyezményes jelekből álló rendszer, és bár a jelek egyezményes volta csaknem minden nyelvalkotó eljárásban problematikus, ezeken a nehézségeken a rendszer fokozatos birtokba vételével: tanulással minden résztvevő (alkotó és befogadó) többé-kevésbé úrrá tud lenni. Létrejöhet tehát – és ez a rendszer legértékesebb tulajdonsága – a tereket és időket, kultúrákat és egyedi szerveződéseket átfogó/összekötő kommunikáció: a saját tartalom egyéni jelrendszerének közösségi térbe helyezése.

Mindezek után adódik a kérdés: Vecsei László Ezékiel milyen nyelvet használ a saját tartalmai rendszerré szervezéséhez, és ezt a nyelvet miféle kommunkációs térbe helyezi?

 

A művész – alkotói életpályája fordulatától kezdve – egyezményes jeleket használ, festészetének kibontakozását ezen jelek újabb és újabb rendszereiben manifesztálja. A jelek forrásvidékei: a geometria és a kulturális hagyomány. A sík- és téridomok egyfelől (kör, négyzet, háromszög, hasáb, gömb, kocka, gúla), a kulturális ikonok és szimbólumok másfelől (hal, madár, hajó, fénynyaláb, emberi korpusz; nem-jelölő piktogramok, KRESZ-táblák, céltáblák, iránytű). Újabb munkáin jelalkotó szerepet kapnak bizonyos eljárások is, például a kitakarás/kimetszés, a rétegelés (rétegfeltárás és egymásra rétegzés), a metszés, a felülírás, a térelemek síkba építése.

 

Vecsei László Ezékiel művészetére – és ez lényegi szempont – ezen jelképzések és eljárások együttese a jellemző, noha közülük minden alkalommal csupán néhány, tudatosan megválasztott lehetőséget használ ki. Azokat, melyek az alkotói szándéknak az adott művön, illetve mű-szérián belül a leginkább megfelelnek. Vecsei a képeit – láthatólag – roppant tudatossággal pre-konstruálja (előszerkeszti, előre megtervezi), ekként a kép megalkotása - festése, tárgyiasítása - egy gondosan, precízen végrehajtott kivitelezői munka folyamata, melynek "belső történései" irrelevánsak az eredmény, a tartalom megjelenítése szempontjából (szemben a festészet egyéb, hagyományosabb műfajaival, ahol a 'képben zajló történések' a mű eleven összetevői).

 

Következésképpen a művek – az alkotói akarat legmarkánsabb következményeként – narratívak. Elbeszélő karakterűek, ám ebben az 'előadásban' nem regények vagy hasonlóan szerkesztett, kombinatív történetek várnak kibontásra, hanem érzéki módon átélhető és erős érzelmi hatást kiváltó parabolák, erkölcsi tanítást is magukba foglaló példázatok. A szigorú, tiszta és világos vonalvezetés, arányrend, a vektorok eleven mozgásai, az érzéki utalások, a sebzés és gyógyítás együttes gesztusai mind ugyanazt a célt szolgálják: a 'mese' kibontásakor (elolvasásakor) egyetlen érzelmi és értelmi térben jelenjen meg maga a hiba (bűn) – és annak korrekciója (feloldozás).

 

Ám a fentiekben felsorakoztatott jellemzők nem szabad, hogy arra a következtetésre sarkallják a Vecsei László Ezékiel alkotásaival találkozó érdeklődőket, hogy ez a képi világ bármi módon, bármely összetevőjében ájtatos, netán okoskodó, pedellusi módra dorgáló vagy éppen prédikátori vehemenciájú volna. Ellenkezőleg: a művek könnyedek, 'előadásmódjuk' oldott, az anyaguk gyakorta sérülékeny, a gesztusaik esendőek. A mesélő (narrátor) nem valami kiválasztott (ítész vagy "istenostora"), ellenkezőleg: egy ember, közülünk való; aki a mi nyelvünket beszéli, aki a legtöbbünk által ismert jelekkel-struktúrákkal igyekszik hatni a legőszintébb, következésképpen a legmélyebbre rejtett érzéseinkre, fájdalmainkra, hibáinkra és szenvedélyeinkre.

 

Vecsei László Ezékiel játszik. Egészen pontosan: számára a művészet játék-tér. Nem szükséges tájékozottnak lennünk a játékelméletek sokaságában ahhoz, hogy tudjuk, de legalább érezzük: a játék mindig komoly. Mindig tétre megy. Minden játék – életjáték. Az eszközei lehetnek egyszerűek (építőkocka, papír, olló), a metódusai lehetnek hétköznapiak, a szabályai lehetnek közismertek - a részvétel azonban soha nem kockázatmentes. És nem csupán azért, mert a torony esetleg összedől vagy megvágjuk a kezünket. Hanem mert a kudarcban a korlátainkra ébredünk rá, a készületlenségünkre, alkalmatlanságunkra, tehetetlenségünkre. Szembesülnünk kell önmagunkkal.

 

Vecsei László Ezékiel kifejezett szándéka éppen ez: a játékba hívás révén szembesít minket saját magunkkal, de úgy, hogy megkímél az ítélettől. Hiszen a drámába a képein bele van építve az újrakezdés. A folytonos újrakezdés. Legyen az tércsapda vagy bábjáték: érettebben és érzékenyebben kerülünk ki belőle, mint amikor engedtünk a hívó szónak és beléptünk a játéktérre.

 

Mányoki Endre