Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dr. Feledy Balázs művészettörténész írása

2009.03.31

 

 
 „Az emberek minden új értéket ellenségesen szemlélnek. Gúnyolják és rágalmazzák, így próbálnak harcolni ellene. Az értéket hozó embert nevetségesnek és tisztességtelennek tüntetik fel. Az új értéket kinevetik és szidják. Ez az élet borzalma. Az élet öröme a feltartóztathatatlan, állandó győzelem, melyet az új érték arat. Ez a győzelem lassan érik meg. Az új érték fokról fokra hódítja meg az embereket.”
Remek mondatok, nem? S aktuálisak? Úgy hiszem: nagyon. Mert bár kétségtelen, hogy az új értékkel sokszor vissza is él e kor művészetének történelme és gyakorlata, az is igaz, hogy ez az ellenségesség valóban átitatja a közízlést. S hogy a bevezető sorok megállapításai milyen hosszú távon aktuálisak, azt az bizonyítja, hogy e gondolatok a múlt század - a huszadik - második évtizedéből származnak, a tízes évekből, s szerzőjük nem más, mint Vaszilij Kandinszkij, a kiváló festő, aki mint a huszadik század festészetének egyik forradalmára, sokszor szemben találta magát ezzel a helyzettel, az ellenségességgel, a meg nem értéssel.
Nos, miért volt fontos ez a bevezető Vecsei László képeinek bemutatását hivatott írásban? Mert azonnal arra szeretném buzdítani e kiadvány kép anyagának szemlélőjét, hogy még csak véletlenül se merevedjen bele abba a magatartásba, abba a sémába, amit kilencven éve már Kandinszkij is mélyen elutasított.
Ugyanis Vecsei újabb munkáiban, illetve azok egy bizonyos részében - bár ennek genezise már hosszú évekre visszamenőleg kimutatható piktúrájában - valljuk be: van egy olyan első látásra megmutatkozó érzés, mely inkább elutasítóvá, mint azonnali befogadóvá tenné a nézőt. De, ne nyugodjunk ebbe bele! Az első pillanat picit meghökkentő tartózkodása után érdemes elmerülnünk képei vizuális világa elevenségében.
S a befogadás hamar bizonyítja, hogy egy nagyon eredeti szemléletű művész munkáit nézzük.
Miben rejlik ez az eredetiség (amelyet egyébként olyannyira nélkülözünk a kortárs művészetben, s ne tévesszük össze az eredetieskedéssel!)?
Nos például abban, hogy Vecsei László e munkái nyugtalanítóak. Ez is különös, hiszen többségükben nem harsány a színvilága, nem indulattal közelít témájához, nem tragikus az alap atmoszféra és mégis… Vecsei képei nyugtalanítóak és feszültségeket indukálnak ott a képen is és bennünk, a nézőben is. S ha ennek keressük az okát, akkor magam magyarázatát például abban látom, találom meg, hogy egészen különös forma világba süllyedünk be (le!) képeivel.
Vecsei kilép a megszokott tárgyias formákkal teli világból, ám többségében nem a nagy dimenziók felé, hanem leszáll a mélybe, behatol az anyagba, a matériába. Jellemzőn nem a makrovilág érdekli (legalábbis közvetlenül), hanem egyfajta nagyon szubjektív mikrovilág. Sokszor mintha ezerszeres nagyításban látnánk amőbákat, bábokat, sejteket, molekulákat. Élő anyag ez, amit látunk, valami különös organizmus, szerves világ, melynek kocsonyás anyagisága, meztelensége, ölelkező és viaskodó formái nagyon mélyről szállítanak nekünk művészi információkat. A nyugtalanító hatást tehát maga a látott festői matéria indítja el, melyet aztán erősít, hogy ebben a közegben sokszor valami különös küzdelem és egymásnak feszülés, egymásba feszülés nyomait, jeleit látjuk (van is Harc című képe, ami szintén erre utal). Mintha le volnának meztelenítve a küzdők, mintha a képi feszültséget is a művész egészen sajátos világszemlélettel kívánná elénk állítani.
Ám e festészet jelenlegi állásának az is az egyik érdekessége, hogy ezek az életet, a vitalitást oly sajátos egyediséggel megjelenítő munkák mellett képes szinte totális élet nélküli képek megfestésére is, ahol egyfajta enyészet, kiszáradás, pusztulás asszociációit érezzük („Objektum” című képei). Végletességek, polarizációk vannak tehát jelen ebben a sajátos piktúrában, amit erősítenek „Kőmadár, Kővonat” festményei, melyeken valami szorongató feszültséggel van jelen repülés és röghöz kötöttség szimultán, egyidejű életérzése. Vecsei Lászlót persze más is foglalkoztatja, de az az izgalmas, hogy együtt érezzük a festői és emberi problémák jelenlétét. Organikus festői fogalmazásmódját például néha átemeli a szürrealizmusba, s képépítési módszerében is különböző szemléletek folyamatát érezzük, hol emberi arcok, hol tehát különös lények megjelenítésével, kompozícióiban pedig egyrészt erőteljesen él egy sajátos organikus formavilággal, de ezt szintén ellenpontként összetettebbé teszi, amikor konstruktivisztikus elemekkel dúsítja képi struktúráit. Jó iránynak érezzük, amikor is tömör, elvont szerkezetekkel, elemekkel fejezi ki igényes festői mondandóját („Beépülés, Szilánkok”). A művész jellemzően kisebb méretű, négyzethez közelítő formájú képeiben mindig jó arányok megteremtésére képes, miközben festésmódja finom, szubtilis, néha érezzük a hordozó réteg lélegzését festéke alatt. Még ha gesztusos jellegzetességek érződnek is munkáin, akkor is jellemzője az aprólékos, elmélyült festésmód, melynek értékei különösen szembetűnőek monokromitáshoz közelítő művein.
Vecsei László képes az egyéni útra, melyben tehát festői csendességében mély ellentétek, feszültségek, nyugtalanságok rejlenek, nem is lehet véletlen, hogy egyaránt foglalkoztatja őt témaként Káin oltára és Ábel oltára is. Bevezetőnkben azért idéztük Kandinszkij gondolatmenetét, mert úgy érezzük, hogy a mai körülmények között festőnk igenis új értékek megfestésére képes, melyek elismertetéséért bizonnyal küzdelmeket kell folytatnia. De miként közel száz évvel ezelőtt is azt jelezte a nagy festő, hogy ha lassan is, de az új érték győzelmet arat, s fokról fokra hódítja meg az embereket, most a túltechnicizált XXI. század elején is bizakodva bocsátjuk útjára Vecsei László képeivel együtt ezt a kiadványt, s személyes új értékei, nyugtalanságai, feszülései hatni fognak, megtalálják befogadóikat.
 
 
Budapest, 2005. augusztus 28.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ezekiell@freemail.hu

(VecseiL.E., 2009.10.12 09:51)

Köszönöm az elfogadásról szóló bejegyzést!

Pécs

(uci, 2009.10.12 07:33)

Nagyon jó ez az írás. Illik a képekre a nyugtalanító érzés, a kettősség, a lehetne másképp is? érzése. Volt olyan festményed, ami kifejezetten felzaklatott.
és ha kérdezik miért tetszenek a képeid nem tudom mégsem megmagyarázni, de nyitottá tettél, befogadóvá az újra és ezt köszönöm:)