Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Visszapillantó

2009.04.02

 

Visszapillantó című kiállítás

 

Mosonmagyaróvár, Fehér Ló Közösségi Ház, 2005. december 10.
 
 
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim!
 
Nagyon jó volt hallgatni ezt a reneszánsz muzsikát, s kicsit belemélyedhetünk egyben Vecsei László Ezékiel barátom képi világába is, és azt hiszem, hogy a képi világ és a zene között van valami rokonság is.
Kedves barátaim! A 21. századba fordulva tapasztaljuk, hogy robbanásszerűen alakul át a képzőművészet, mint minden művészeti ág nyelvezete, alakul át formailag és alakul át technikailag is. Formailag már nem is azt mondhatjuk, hogy a stílusok sokféleségéről beszélhetünk, hanem a stílusok kavalkádjáról és orgiájáról. Ha a különböző galériákban járunk, akkor természetesen a nagyon sok megszokott és ismert képi felfogás mellett elképesztően gazdag az a vizualitás, ami előtt állunk.
Ugyanakkor technikailag is rendkívül erőteljes a képzőművészet nyelvének az átalakulása, hiszen az információs társadalom robbanásszerű fejlődésével a digitalizáció áthatja ma már a képzőművészet fejlődését is.
Vannak olyanok, akik hagyományosan festenek, eszköztárukat az ismert apparátus jelenti, mégis képeinek formavilága, egyedisége nagyon személyes hangulatot tud teremteni ebben a sokszínűségben.
Nos, Vecsei László Ezékiel képei ilyenek!
Számomra, gondolom az Önök számára is – bár lehet, hogy sokkal jobban ismerik az ő képi világát, többet találkoznak a munkáival – az a szerencse, hogy kb. 10 éve figyelem az ő festészetének alakulását is. Talán nem erős a szó, ha azt mondom, hogy ha az ő képeivel szembesülünk, az első pillanatban meghökkenünk.
Van valami meglepetés a számunkra akkor, amikor ő bevezet minket a saját vizuális világába, és az benne a nagyon jó, ahogy én látom, hogy az a bizonyos meglepetés, az a meghökkenés nem a brutalitása miatt van, nem a keménysége miatt van az ő vizuális nyelvezetének, amivel általában művészek okozni szokták ezeket a meglepetéseket. Nem ezzel, hanem egyfajta különös, szokatlan, egyedi elmélyültséggel okozza ezt a meghökkenésünket vagy meglepetésünket, és azzal a sajátos feszültséggel, ami minden képét valahol áthatja.
Eredetiek ezek a képek, nem nagyon találkozunk ilyen szemlélettel, de nem eredetieskedőek, tehát nem a mindenáron való új kitalálása, feltalálása az ő szándéka, de mindenképpen valami nagyon személyes festői formanyelv kialakítása.
Számomra az ő képei nyugtalanítóak. Valami feszültségkeltő, nyugtalanító hatásuk van, holott első látásra ezek a képek nem tragikusak, nem harsányak, nem indulatosak. És mégis valamilyen nyugtalanító, feszültségkeltő atmoszférájuk van, és ahogy a képekkel szembesülünk, bennünk, nézőkben is kiváltódnak ezek a bizonyos feszültségek.
Mik lehetnek ennek az okai?
Egyrészt az ő különös formavilága, amibe belesüllyedünk, ami beszippant minket. Ez az ő sajátos, különös formavilága, amely kiszáll a szigorúan megszokott tárgyias formákból, leszáll valami nagyon mély vegetatív világba, behatol az anyagba, behatol a matériába, s úgy fogalmaznék, hogy egyfajta külső és belső látás egységesül az ő képi világában.
Természetesen ebbe benne van a rengeteg szigetközi élmény, benne van a kövek és kővilágok hozzá nagyon közeli szemlélete, de benne van egy szubjektív mikrovilág, tehát az anyagba való behatolás, különös struktúrák, különös alaktanok, különös morfológiai képződmények.
És ebben a vegetációban, amit ezek a képek mutatnak, benne vannak az életünknek a gondjai. Vecsei László Ezékiel a maga ölelkező, viaskodó formáival nagyon mélyre hatol, nagyon lenyúl tulajdonképpen nemcsak a természet, hanem az emberi világ, a lelkivilág mélységeibe is.
A nyugtalanító hatást tehát a formavilág is teszi és tulajdonképpen az, ami kifejeződik a képein.
A fogadó részben ugye rögtön balra van a nagy képe, „A territóriumért”, amely azt hiszem mindannyiunk számára azon nyomban mutatja azt a fajta sajátos küzdelmet, szembehelyezkedést, amit amúgy annyira tapasztalunk. De mégis ezt egy nagyon egyéni festői alakzatrendben adja elénk, nagyon érdekes színekkel, tulajdonképpen, ha jól megnézzük, vidám, harsány, eleven színekkel.
Világunkról beszél tehát, de mindezt nagyon áttételesen teszi.
A furcsa, organikus, szerves, a természettel érintkező nyelvezetnek van egy konstruktivisztikus megszólalása, amiből szintén látunk itt egy-két képet. Nagyon izgalmas számomra a Kövek vagy Kőmadarak és a Kővonat képei, a lekötöttségnek és a szárnyalásnak valami kibékíthetetlen ellentétét látom én az ő festői világában. Vagyis úgy is fogalmazhatnék, hogy realitás és irrealitás egyszerre jelenik meg Lacinak a képi világában.
Ha a stílusát keresnénk, akkor valamiféle szürrealisztikus érintkezésű stílusban foghatnánk meg az ő képi világát, de ugyanakkor őneki ez a szervesség, ez a természetben, vegetációban való elmélyülés rendkívül fontos.
Nagyon erősen térképző tud lenni az ő festészete, és a mozgásnak, a különböző dinamikus mozgásoknak az ábrázolásában is egyéni eszközei vannak, ugyanakkor néha ebben a sok finom drámában és gondolatiságban ott van az irónia. A jogászokról szóló sorozata például a maga finom iróniájával, utalásaival ilyen hangulatot is áraszt. Azt gondolom tehát, hogy az ő festészete szimbólumteremtő is. Az ő festésmódja mindenkire hat, még akkor is, ha ezzel tudatosan nem is szembesülünk, vagy nem vizsgáljuk ilyen szemszögből a képeit.
Nagyon szépen fest, nagyon szubtilisan, érzékenyen, fontos nála, milyen hordozó alapra teszi rá, a vászonra, vagy éppen rétegelt falemezre.
Külön figyelmébe ajánlom Önöknek ezeket a képeket is, ahogy ecsettel, az ujjával, ronggyal gyönyörű felületeket alakít ki, és ahogy a festék alatt néha maga a vászon is lélegzik, ez egy külön érdekes felületi szépséget és feszültséget ad. És nem harsányak a színei! Nekem külön nagyon tetszenek azok a képei, ahol kevés színnel dolgozik, a monokromitáshoz bizonyos egy színre épített árnyalatok jelennek meg nagyon harsányan, itt látjuk épp az ilyen típusú képeit.
Úgy fogalmaznék tehát, hogy a kiegyensúlyozatlanságok, amelyek annyira részei az életünknek, az ő minden képén rajta vannak, mindezek ellenére valami nagyon erős kiegyensúlyozottság, mintha valami hit is vezérelné abban, hogy egy ilyen szituációban is lehetőség van arra, hogy egy esztétikumot állítsak a néző elé.
S ez a szó nagyon fontos! Az esztétikum, melyet nagyon ritkán találunk meg a kortárs festészetben, az ő fájdalmaival együtt is megjelenik a képeiben. Itt van a Kőtáj című, vagy szemben a „Tüzes formák” című képe, ami szintén –azt hiszem – nagyon elénk tárja az ő sajátos esztétikumának a lényegét.
Örülök tehát, hogy ez a Visszapillantó kiállítás létrejött, van mire most már visszapillantani, és ismerjük ezt a folyamatot, ezt az elmélyült folyamatot, ami az ő személyisége és alkata, amivel elénk tudja állítani ezt a festői kollekciót.
Nagy öröm, hogy egyben bejelenthetjük a művésszel együtt, hogy most jelent meg katalógusa, eddigi életútjának tulajdonképpen egy átfogó kis keresztmetszete is. A katalógus előszavát nagy megtiszteltetés, hogy én írhattam, és utaltam Vaszilij Kandinszkij a múlt századi, a 20. századi kiváló festő egyik gondolatára, akinek van egy gyönyörű eszmefuttatása abban, hogy mennyire szembe helyezkednek az emberek az új törekvésekkel, ami első pillanatban taszítja őket, és mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy bizonyos új értékkel végül is azonosulni tudjon. Nos, ez egy nagy gondja a kortárs művészetnek, és azt hiszem, hogy Laci képi világával kapcsolatosan pontosan ez játszódhat le bennünk, amikor ismerkedünk a képeivel: az első pillanatban való esetleges idegenkedés után magába szippant ez a különös lelki világ.
Mindez a katalógusból is kisugárzik, örülök tehát, hogy ez a külső és belső látás, ami az ő festészetében annyira fontos, ezen a kiállításon is, és ezen a kiadványon is nagyon lényeges és hangsúlyozott.
Én nagyon sok sikert jósolok az ő további festői pályájának, és nagy örömmel ajánlom figyelmükbe Vecsei László Ezékiel katalógusát, és kiállítását nagy szeretettel nyitom meg!
 
 
 
Dr. Feledy Balázs
művészeti író
 

 

 

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.