Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lélekhajók

2011.01.06

 

 
 Az álomfestő
 
Kedves mélységekben vájkáló, képalkotó Barátom!
Valahogy ilyen megszólítással kezdeném képeidet látván képzeletbéli levelemet, de hát most jó sorsom kiemelt köveim bűvöletéből és nem csupán írnom kell alkotásaidról, hanem mindenkihez szólnom is, és ez nem kis felelősség. Nem lehet csak úgy kitörölni, egy “delete gomb” leütésével elintézni, mint ha mi sem történt volna. A kiállító művész, a szellemiség szolgálatába szegődő alkotó, már a címben is utalva rá nem kisebb dolgot vállalt fel TÁRLATÁVAL, mint azt, amire a magyar nyelv részletgazdagsága rá is mutat, mintegy KITÁRTA előttünk kapuit, sőt mi több FELTÁRTA nekünk lelkének féltett szelencéjét. Ha van hely, ahol a testünkben a lélek otthonra lel, akkor az bizonyosan a szívünkben lakozik. A szív az, mi lelkünk szelencéje, mely akár izzani is képes, ha a lelkesedés emelkedett állapotába kerül, ugyanakkor ki is tud hűlni, ha elfordulnak melegítő parazsától. Minden alkotás, a lázas adni akarás, izzásból táplálkozik, és ha a szelence nyitva, akkor messzebb sugárzik, mint mi azt gondolnánk. Vágyainkból lelkesedés által emígyen lészen valóság. Így van ez minden földi dologgal: a festménnyel, a szoborral és a szerelemmel is. Ezen kardinális dolgokról tapintattal ír a halandó, és felelőséggel szól, ha az élet úgy hozza: a barát.
Képzőművész Barátom munkásságát nehéz, sőt kifejezetten káros és korai lenne művészettörténeti kategóriák korláti közé szorítanunk. Kimondunk valamit, és már látjuk is a tiltó táblát miszerint: “Kihajolni veszélyes!”. A kategóriák bizony bénító erővel ható korlátok, amik egy ízig-vérig festőművészt arra sarkallnak, hogy azon ki kell hajolnia, sőt mi több. arról elrugaszkodva kell hogy megtalálja sajátos kifejezési modorát, stílusát. Műveit pedig nyugodt szívvel nevezhetjük a zuhanás mámorában megélt lelassított pillanatok képkockáinak is. Íme itt láthatók körülöttünk egy bátor alkotó zuhanásának pillanatfelvételei, melyek formálódó mitikus időkbe emelnek minket.
Mitopoétikus piktor Barátomra is jellemző azon megállapítás, amit Keats a költőről mondott, miszerint: a “költő, - jelen esetünkben a festő, - kaméleonként állandóan változtatja arculatát , és ezzel megdöbbenti az erényes filozófust,” - hozzáteszem a művészet ítészeit és nem utolsó sorban szemlélődő embertársait is. VECSEI LÁSZLÓ EZÉKIEL festőművész kiforrott egyénisége újra és újra megújul, avatott szemek, intuitív megközelítésre még hajlandó szemlélődők és a kiállításait figyelemmel kísérő barátok, kollégák láthatják, amint minden alkotásában új és új hajótestet ölt. Itt most részesei lehetünk átváltozásainak, mintegy beavat minket az újjászületés stádiumaiba.
Az újjászületés szoros kapcsolatban áll a kultúrákban egységesen fellelhető Napmítosszal, és a kiállítás címét is adó Lélekhajóval. Többek között a léleknek hajója a Napisten vízi alkalmatossága is, hiszen vízpartján élő őseink a Nap korongját a vízből látták kiemelkedni, és a víz horizontján túl látták alábukni. Hitük szerint az alvó, vagy halott Isten az éj leple alatt a halál sötét vizén átkelve újjászületik. Napbárkával, lélekvivő hajócsodákkal már az újkőkor- és bronzkori sziklarajzokon is találkozhatunk. Az óegyiptomi hit szerint a Nap éjszaka kos alakban hajózik végig az égi Nílus alsó ágán, azaz a Tejúton. Ezen elképzelések nyomán meg sem lepődhetünk azon, hogy Amon Isten szobrát bárkán őrizték és ünnepi körmenetek alkalmával vállra emelvén a pompás faácsolatot, körbehordozták a nép szeme láttára a halhatatlan uralkodó földi mását. Az Óvilág más részein is élt e szokás. A babiloni Samas éjjelente lélekladikon szelte át az alsó ég vizeit. Mózes egy ládikában sírt fel. Felsírt, és azóta minden keresztény gondolkozású ember tudja, hogy világra jött valami, ami a túlvilág magzatvizéből ide sodródott, és amikor eljő az idő: oda vissza is sodródik. A sodródás, az áramlatokkal tartás folyamának megértése más vallások világlátását is megidézi.
Szeretném azonban egy másik lehetséges megközelítésre is felhívni a figyelmet, méghozzá azon nyelvi tényeken alapuló képzettársításokra, melyek az egyetemes nyelvi kultúránk közös gyökereit sejtetik. Íme vízi alkalmatosságunk helyenkénti elnevezése: bárka, láda, szekrény, tart, óv, koporsó, hold, és még nem is teljes a felsorolás. Mindenesetre egy biztos, van nékünk egy áramvonalas örökségünk, ami valamit, vagy valakit mindenek felett óv, cipel, és céljához elszállít. Hogy ez most ezüstösen csillogó holdsarlóhoz, vagy kopott bőröndhöz, ne adj isten málladozó koporsóhoz hasonlít, az valóján teljesen mindegy. A természeti népek világképében nagyon sajátos helyet foglal el a halál, az elmúlás visszafordíthatatlan ténye. Ha az elmúlással kapcsolatos mítoszok feltételezéseinek hinni lehet, és miért ne lehetne, akkor az elhunyt egy más világban, egy általunk nem ismert, pusztán elképzelt országban él. Az elmúlást követően együtt van még az élőkkel, majd bizonyos idő elteltével útra kél a holtak birodalmába.
Ez az utazás nagyon felkeltette érdeklődését az én festő Barátomnak, pontosabban az utazáson túl rabul ejtette a hajótest szakralitása. Mi mindent lehet elmesélni e funkcionálisan tökéletes, ívelt áramvonalas testtel, ami évezredek óta ilyen jól bevált? Visz, hoz, szállít, születik, elmúlik, oszlik és ráadásul kapuként, oltárként is megállja a helyét. Festő géniuszát nem hagyta nyugodni ezen “jármű”. Nem hagyta nyugodni, hogy ki alkothatta magát a szerkezetet, mely ezen a viszontagságos úton a lelket az elfelejtettnek hitt égi országába kormányozza.
A Lélekhajó építői című képén nyíltan meg is mutatja az alkotó teremtményeit. Vitalitással teli lényei nem újak az Ő munkásságát részben ismerők számára. Hiszen képeinek különös, néha bizarr, nyugtalanító atmoszférájához hozzá tartoznak az enyészet rétegeiben, az avar alatt mélyen serénykedő lények, akik mindig lázasan dolgoznak valamin.
A Lélekhajók címet viselő festményén láthatjuk a legnyilvánvalóbban, hogy nem is akármin szorgoskodnak építő mestereink. A léleknek készítenek ünnepi szálláshelyet, ha már hazafelé tart lelkünk egyik társa, akkor már kijár néki a legtisztább hajó alkalmatosság. Különös szerves világ dolgozik bennünk is, miközben átadjuk magunkat Ezékiel Barátom organikus mikrovilágának. Egyébként ezen a képen mutatkozik meg legnyilvánvalóbban a formák iránti alázata, és a formákkal való játék öröme. Erőteljes plaszticitással hangsúlyozza a legfőbb mondanivalót, miközben lazúrossággal és mély tónusokkal egyensúlyt teremt a dimenziók között. Figyelemreméltó a kompozíció. Ha a vertikális középponti tengelyt figyeljük, akkor egy megtört vonalat láthatunk, ami finoman ível, és mindeközben már fel sem tűnik, hogy barátunk gyermeki önfeledtséggel zsonglőrködik a tömegekkel. A gravitációt meghazudtoló illúzió elénk tárása szobrászi látásmódra utal. Idealizált hajóteste majdhogynem kiugrik a festék hordozóréteg két dimenziójából. A frissen faragott márvány hajók a tenger illatát, és a mindent átható, vitorlákat dagasztó szellő szirének énekét idézik. Mindez légies és könnyed festésmódjának köszönhető. A matéria, melyet egyéni technikájával, a színek segítségével a kép felszínére varázsol, mesterségbeli tudásának egyediségéről árulkodik. Szinte lélegzik a vászon, a farostlemeznek, ami az ecsetje alá fekszik pedig súlyos mondanivalókat kell elbírnia. A LÉLEKHAJÓKNAK súlya van, rakománya földi mértékegységgel nem mérhető, amit két part közt szállítanak, az pedig ugyancsak törékeny holmi, és ráadásul LÉ – LEK – ZIK.
Kék lélekhajó-ja, már nem ilyen egyértelmű organikus környezetből növi ki magát, hanem sokkal inkább egy konstruktivisztikus gépi közeget idéző struktúrából. Nem csoda, ha a szemlélők ALAN DEAN FOSTER: “A nyolcadik utas a halál“ című nagy sikerű tudományos fantasztikus regényének megfilmesített változatában feltűnő lényére, illetve annak a későbbiekben feltűnő mutációira asszociálnak. A sci-fi világa tudom, nem áll távol álomfestő Barátom érdeklődési körétől. Organikus formavilága óhatatlanul szürreális mélységekbe rántja a befogadót.
Jól példázza ezt Lélekhajó születése I. és a Lélekhajó születése II. című festménye. A lélekgyártás folyamatának mikrovilágában zajló dráma ezen a képein a végsőkig letisztultan tárul elénk. A kép megközelítésekor eszembe jutott egy kedves barátom, pontosabban könyv hősöm Olbrin Joachim története, akinek egyetlen baja volt az életben, méghozzá az, hogy nem találta a helyét a földön. Ezért felkerekedett, hogy bajának okára orvoslatot találjon. Hosszas kálváriája után eljutott a világ főkormányzójához, aki figyelmesen végig is hallgatta Joachim életét, majd sorsa felől döntve beavatta titkába. “– Azt, hogy az ember miből, hogyan készül, azt láttad ebben a házban. Recept, tulajdonság, összetétel, ellenőrzés, transzformáció, ágyú” . Ugyanis a világ egyetlen helytartójának hitt, monopol helyzetére ugyancsak ügyelő gyáros, patikamérlegen, szigorúan betartatott recept alapján állította össze az embereket. Ennyi és ennyi intelligencia, ennyi és ennyi ostobaság, azután kötelességtudat, önzés, komolyság, léhaság, némi hiúság és nem utolsósorban pénzéhség. Előfordult, hogy valakibe a pénzéhség és az irigység mellé került még szerelem, szeretet, részvét és hit, persze ügyelve a mértékre. Nem borulhat fel a világ rendje ezen éltető alkatrészek helytelen arányai miatt. De ez önmagában még kevés, vélekedett Joachim, és merészen rákérdezett - és a sors? Ez lenne a sors? Meredt csodálkozva a két játékkockára mit a kormányzónál látott. A sors én vagyok, én a gyáros, - “és ez a kocka az én tudásom”.
A Lélekhajók születése mindkét esetben drámai erejű mű, a feszültség tapintható. A párhuzamba állított történet hőséhez hasonlatosan a lelkek viaskodnak környezetükkel, és nem találják a helyüket. A gyáros kezei között a szép áramvonalas bárkáink osztályidegenek. Hihetetlen feszültséget tud teremteni a festő. De bármilyen furcsán is hangozzék, az álom megfestőjének ez a dolga. A magával ragadó kép, és a bennünk felgyülemlő kérdés pedig az Ő legfőbb érdeme. Az alkotásokkal párhuzamba állított történetben is ott a drámai kérdés. Ki készített engem? Ugyanis a gyár minden termékét számmal látja el és bizony főhősünk nincsen ellátva semmi féle kóddal.
VECSEI LÁSZLÓ EZÉKIEL is, akár csak Olbrin Joachim, feltette kérdését, csak hogy a festőművész kérdéseit nem a sorsával kapcsolatos elégedetlenség hívta életre, hanem az élet, és az újjászületés igenlése. Az Őt most leginkább foglalkoztató kérdéseit itt láthatjuk most a kiállítás enteriőrjében, tisztán és visszavonhatatlanul.
Bárány vagy arany című alkotásán is rendre megjelennek a fémesen csillanó hús vér géplényei. Abszurd létük kiismerhetetlenségüknél fogva zavarba ejtők. Egyszerre érzem a visszafogottan pulzáló kék pigmenteket, és a hús mögött finoman összefonódó fogaskerekeket, amik percre pontosan működnek, akár csak az óraszerkezetek. Úgy vélem e képénél kifejezetten találó eme abszurditás festői kinyilatkoztatása, hiszen a színek közötti kontraszttal tudta a leghitelesebben elénk tárni a lélek, a fény, az alázat, az áldozat tisztaságát. Ahol a legnagyobb a sötétség, ott a legnyilvánvalóbban ragyog fel a fény. Jelen esetben még a címmel is felhívta a figyelmet a mindent átjáró titokra, mintegy megosztotta a festés élményét a befogadóval.
Most hősömhöz visszatérek, aki kezdi kapizsgálni élete értelmét és érzi, hogy mélységes titok lappang a felszín alatt. Ahogy a Világ főkormányzója is tudta, hogy hiába gyártja az embereket szigorú recept alapján, futószalagon, vegyileg tisztán és agyonellenőrzötten, el fog jönni az a nap mikor elébe áll egy ember, aki bizony nem az Ő teremtménye. És azt is el kell néki majd mondani, hogy létezik a föld ellenkező felén, a déli sarkon, egy nyomorult viskóban egy öregember, aki éppen úgy, mint Ő embereket készít. János kertésznek hívják mivel leginkább a kertjében, konyhanövényei és virágai között érzi a leginkább boldognak magát, akárcsak EZÉKIEL kertészünk.
Igyekezet című képe a művésznek ezen a ponton mintegy beleszövődik a teremtés leegyszerűsített történetébe. Különös kompozíciójában a szervesen összedolgozó szürrealista világ szinte kiszorítja a kép síkjából a felragyogó testet, amelyet akár egy aranyló mandorlának is vélhetünk. Egyébként teljesen mindegy szerintem, hogy mi is az, a lényeg, hogy a bekebelező lény minden igyekezet ellenére az a szakrális fénnyel telített valami él, remél és messzire sugárzik. A lélekgyáros főkormányzó nem tud mit kezdeni Joachimmal, mert valami oknál fogva másabb, mint tökéletesnek vélt teremtményei. Elengedi tiszta szívű, lélekhajó lelkületű testvérünket annak ellenére, hogy a másik gyáros, pontosabban fogalmazva lélekkészítő mester létezéséről házában senki sem tudott. Ahogyan Ő fogalmazott “Titokban tartom. Az öreg lelkeit cseréptálakba kevergeti, a gyártás minden munkáját egymaga végzi, vegyületeit fakanállal kavarja, konyhamérleggel dolgozik, sokáig vizsgálgat, mégsem tudja soha pontosan , hogy mit csinált.” Tanulságos történetünk János kertésze által készített lelkek elpusztíthatatlanok, van bennük valami különös erő. János kertész legszívesebben a növényekkel foglalkozott és azokból készítette az emberi lelkeket és természetesen jó adag szőlőnedvet is tett beléjük. Joachim testvérünk csupa must, és vitalitás.
A kiállítás központi helyén látható Kapaszkodók című festmény a legszűkszavúbb műve a mesternek. Sok benne a csend és a szőlőnedv. Joachimnak, akit fiának vallott, és így is szólított János kertész azt is elárulta, hogy egy csepp vért is ereszt magából minden teremtményébe. Sőt van, hogy piros csengettyűt, méregzöld levelet, illatos babért vagy mentát is kever beléjük, és hozzátette “Bizony Joachim fiam, olyan ez, mint a művészet, nem pedig olyan, minta főkormányzó hiszi: tudomány”. A kép nem véletlenül látható itt a kiállítótér szentélyének apszisában. A kiállítótér a művészet szentélye. Jelen esetben nevezhetnénk akár egyhajós románkori erődtemplomnak, melynek oltára ugyan nincs, de mindent átjár az éltető energia. A festmény légies és könnyed. Amint már említettem, ahol a legnagyobb a sötétség, ott a legnyilvánvalóbban ragyog fel a fény. De ahol a fény átüt a vásznon és belélegezhető, tapintható, ahol mindent átjár a melegség, ott valahogy még a latrok is megvilágosodnak, és ha már maguk közé nem is tudják lerántani mi isteni, azért görcsösen még ugyan, de tenni akarnak valamit. Kapaszkodnak, hátha adatik nékik is valami odaát.
A sfumató technikája, melyet a reneszánsz nagy mestere Leonardo da Vinci a végsőkig kidolgozott, mai napig kutatások célkeresztjében áll. Hihetetlenül finom festékrétegeket használt arra, hogy lágyítsa a kontúrokat, feloldja az átmeneteket az arcokon a fény és az árnyék között. Ezredmilliméterig terjedő, szabad szemmel nem látható rétegben vitte fel az anyagot. VECSEI LÁSZLÓ EZÉKIEL amellett, hogy törekszik a szubtilis kifejezési módra, nem a sfumátó technikájával él, mégis nekem, mint szemlélőnek azonnal felrémlett volna e festésmód alkalmazása. De álomfestő Barátom egy szerintem egyedülálló, és módfelett izgalmas megoldást választott. Megfestette a mindannyiunkat körbevevő pránát. Az éltető energiát láthatóvá tette. Nem elégedett meg a finom és könnyűvé varázsolt háttérrel, hanem energiapálcikáinak segítségével tovább fokozta a kép felemelő hangulatát. Ezáltal túl a képen, mintegy vitalitással töltötte meg a kiállítóteret. A felfelé irányuló tömeg lágyan, szinte észrevétlenül minket is magával húz az isteni szférákba.
Fúró címet viselő festményeden napok óta gondolkodom mi végre is választottad e formabontó képedet ezen egymásra szorosan épülő rendszerbe? És miért pont a Kapaszkodó-kal átellenben helyezted ki? Most már tudom: a torokszorító néma helytállás az, mi ezt a képedet áthatja. A civilizációnk átka, amely az elhallgatásokban, a ki nem mondottakban, a hátsó gondolatokban rejtezik. Csendesnek tűnő fúród közel sem hallgatag és békés. Forgácsolódó emberi kapcsolatokról árulkodik, és felhívja a figyelmet a látens jelenség mögött szorgoskodókra. Lefelé, a mélységekbe hatoló képed szimbolikus tárgya korunk attribútuma is lehetne, amivel a messzinek tűnő múltban isteneket és szenteket volt szokás ellátni. Ma, amikor megfoghatatlan és megnevezhetetlen a sötétség hérosza. Ma mikor sajnos már csak zsebben lapulnak a bálványok, és a kiállítóhelyek profitorientált pénzmágnások temploma, nem tehetünk mást, mint tükröt tartunk elébük, és hisszük, hogy magukra ismernek. Mindannyiunkban, és mindannyiunkon dolgozik a fúró könyörtelen hegye, de tudnunk kell mindezen felülemelkedni.
Így őrzi a rész az egész méltóságát, tisztaságát, egyszerűségét. Csendes egyetértés ez az elemek között.
Gratulálok alkotásaidhoz, és biztos vagyok abban, hogy sok ember fogja követni csendes helytállásodat!
 
 
Fűkő Béla
szobrászművész

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.