Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kő kövön

2012.02.13

 

 Hajdani realista ábrázolásaimról leválva indítottam útjára Kő kövön elvonatkoztatásaimat. A Duna görgette sziklák, és az azok törmelékéből a mederben való utazásuk okán csiszolódott, simára koptatott kavicsok segítségével meséltem el emberi történéseket, mutattam fel jellemeket, jellemteleneket. Kőnek, embernek hasonló a sorsa. A maguk valóságában csupán látszatra statikusak, és aligha vannak nyugalmi helyzetben.
A víz, szél, hideg, meleg hatására a sziklatömbök erodálódnak. Részeik a Duna medrében sodródva súrlódnak, kopnak, változó terepviszonyoktól, egymástól, majd vetődnek időnként partra.
Az emberek a földi létük időutazásával kapcsolatosan kerülnek összeütközésbe a természettel és egymással, a territóriumukért való küzdelmeik során. A gyengébb lelkületűek a kegyetlen harc hatására óhatatlanul kisodródhatnak, és akár vegetatív lénnyé, hajléktalanná is válhatnak. Alig lehetséges, hogy csak az egyik fél kopjon vagy csiszolódjon tükörsima felületűvé egy adott párkapcsolatban, vagy kisebb, nagyobb közösségben. Az egyedek együttélésükben óhatatlanul alakító hatással vannak egymásra. Nincs is addig baj, míg egyformán képesek fényesre csiszolódni érdekeik érvényesítése közben.
A rusztikus felületű kavicsok alapanyaguk okán sem lehetnek fényesek, például ha értéktelennek tűnő homokkőből alakultak ki. Hiába minden csiszolás, súrlódás, ragyogásra mégsem képesek. Tömegüket gyorsan lemorzsolja az idő, és a külső behatások. Így van ez a rossz időben, hibás génekkel, szegényes körülmények között született embertársainkkal is. Sajnálom őket, mert ellentétben másokkal, egy- két kivételtől eltekintve ittlétükben talán soha sem ragyoghatnak…
 
 

A mappában található képek előnézete Kő kövön

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.